Az élet színpadán, mint színészek megjelenünk egy csöppnyi kis időre, alakítjuk életünket. Ki így , ki úgy. Mi alapján döntjük el, hogy merre, hogyan, kivel, meddig? Ki dönti el hogyan és merre tovább? Kik maradnak mellettünk? Kikkel megyünk az utunkon? Mik azok a mérföldkövek, amiket érintünk? Mik azok az akadályok, amelyekkel megküzdünk? Mik azok a pozíciók, szerepek melyek tovalibbentenek vagy megállítanak? A görögöknél a „személy” (perszóna) rokon értelműnek számított az „álarc” szóval. Mikor új testbe ínkarnálódunk, lelkünk „személyisége” egyesül a befogadó testtel, amit kiválasztunk magunknak ennek a valóságnak a színpadára. A test a lélek külső manifesztációja. A lélek erre az életre választja, mert hisz abban, hogy ezzel a testtel a legjobb tapasztalásokat tudja megélni. A legjobb döntéseket, a legjobb életet tudja megélni. A lélek, mint egy selyemhalmaz tölti be a testet, szerteágazó energiával hálózza be és tölti fel. Azonban ha a test és a lélek nincsenek összhangban, döcögőssé válik a magunkba vetett hit, a valóság megteremtése. Nincsenek álcák, nincsenek mámoros pillanatok, nincsenek deviáns álmok. Csak egy utópia van, a lélek hiszi és tudja, hogy megfelelően cselekszik, tudja, hogy amit tesz, mind ő érte van, a test csak egy köpeny, amiben a lélek fellép a színpadra. A fizikai test egy külön álló organizmus, amit isten hozott létre, hogy fejlessze a lelkeket, hogy önálló tapasztalásokra hívja őket. Testedre vigyázz, mert letükröződik a lélekben. Bevonul az összes előző életes tapasztalás mikor a lélek belép a bőrbe, de mivel gátak szabják meg az emlékek szikráinak megjelenését a Földi alakunkban, sokan csak akkor jönnek rá, hogy szerepet játszottak mikor levetik evilági alakjuk formáját.
„Az élet csak egy tűnő árny, csak egy szegény ripacs, aki egy óra hosszat dúl-fúl, és elnémul.” Shakespeare